Dialektusok

Az angol és a francia nagyon hasonló szavakkal operál.
Ám néha nem.
Olvasom egy cég nevét Sun Team, azaz napcsapat. Kb.-i ejtése: szantim.
Ha franciák azt mondják hogy szantim, akkor a néhai frank századrészét érő pénzükre gondolnak, a francia fillérre, aminek nem sok köze van a napcsapathoz.
Eddig csak bolondoztam. De most komoly jön.
Mica épségben megérkezett Kárpátaljáról, ahol egy, az ökumené témájában tartott konferencián vett részt a Közös pont képviseletében. A vele készült interjút május 5-én adja a Duna tévé.
Kedvesen fogadták, kapott ajándékokat is.
Hazatérte után vacsorához ültünk.
Mica számára az első fogás: öt perc Leventével a vállán.
Az ünnepi vacsora után ajándékosztás következett.
A nagy meglepetés: Feleségétől a II. Rudolftól kapott családi oklevelünk magyar fordítását kapta, amit azon nyomban felolvasott teljes terjedelmében.
Mivel emailben érkezett, továbbítottam a család többi tagjának is, hadd örüljenek, mit rejtett a latin nyelvű kézirat.

Karácsonyra kaptam egy könyvet: Szlavóniai (kórógyi) szótár a címe. Remélem, jó néven veszik a szerzők, hogy ideidézem egyik szócikkük néprajzi vonatkozású szövegrészletét. A kiejtés finomságait nem minden esetben tudom leképezni megfelelő jelkészlet híján, zömét mégis igen. Ahol á betűt találunk olyan előfordulásban, amely alkalommal a köznyelv „a” hangot ejt, ott rövid á-hang áll az eredetiben. Nos, lássuk a szövegtestet a helyi újévi szokásokról:
»Ámit újéⁱvko csinyáolnák, aszt csinyáolik egísz eszetendő^übe, há báj éⁱr, áz lësz egísz esztendő^übe. Tarto^uszkogyonk, hogy ösze në veszünk.
– Újesztendő^übe széⁱdölöktem, egísz esztendő^übe széⁱdölgök.
– Újesztendő^ü rëggelin áhojá nevű féⁱrfit láoc elő^üszö, ojá nevű lësz áz urád.
– Má féⁱléⁱjelbe béjá^orjá^ok á muzsiká^osok á falut, mindön há^oz elő^üt eléⁱnekelik és húzá^ok az Ez esztendő^üt mëgá^olgyád kezdetű dícséⁱretöt, mindön há^ozbul visznek ki nëkik pészt mëg pá^olinká^ot.
– Á kicsi gyerkök ējá^ornák újesztendőt köszönteni, így köszöntnek: „Kicsí vágyok, széⁱkre á^olok, / Boldog újesztendő^üt kívá^onok.” Pénzt kapnak.
– Ezön á nápon bábot fő^üznek, hugy sok pézük lëgyën, disznát sűtnek, me áz bétúri á szërëncséⁱt.
– Újesztendő^übe bábot fő^üznek, hogy egísz esztendő^übe ú forogjon á péz. Náno^ubábot [fehér, széleshüvelyű kúszóbab]fö^üznek, hugy nágy péz lëgyön, orjá^ot belé, hogy elő^üre túrjon, hugy emelkögyön á há^oz mágásábrá.«

(Részlet, megjelent az Utazások a föld alatti Magyarországon. c. cikkgyűjteményben 1935-ben)
„…Kiolvasom az öregnek a tíz kubát [kubai szivart], s a többinek a száját is helyreigazítom egy-egy bőrszivarral. Ahogy a kutyahitű Döncőhöz érek az utolsóval, megszólal az ember.
– Szeretnék magával valamit tudatni.Meglepetve nézek rá. Mióta az aranyeset óta lecsökkent a tekintélye, azóta a kutyahitű úgy elcsöndesedett, mint egy bukott miniszter, noha nem esett olyan puhára, mint a bukott miniszterek szoktak.
– Hát csak tudassa, Döncő. Mi a baj?
Mutat a tarló közepe felé, de hát nekem hiába mutogat. Egyforma fekete homok mindenütt a behúzott árkok fölött.– Nézze csak mög a tekintetes úr a mappát.
Megnézem a térképet, hát csakugyan üresség van a három sír közt. Olyan jó háromméteres csík, éppen elférhet benne az Átilla koporsója. Ejnye, hogy maradhatott ez el?
– Úgy, hogy sündisznófészökbe vágott bele az ásó, oszt azt mondta a tekintetös úr, hogy ne bántsuk, az is csak lelkös állat.
Igen? Lehet, nem emlékszem. Mármost mit csináljunk? Kérdezem Jánost, érdemes lenne-e visszamenni? János azt mondja, nem érdemes. Úgyis sok a tószélben a behúzni való árok, a nap meg nagyon halad lefelé, minek szaporítanánk a munkát? A kiskunok is kelletlenkednek. Ez az utolsó nap, szeretnének korán végezni. Döncőnek mindig jár a szája, nem érdemes arra hallgatni.
A bukott népvezérnek lobbot vet a szeme. Foga közé harapja a szivart, és daccal vágja ki a szót.
– Kiásom én azt egymagam is, nem köll neköm ahhoz segítség – indul meg vállravetett ásóval, lapáttal.
János utánaszólt:
– Megálljon, Döncő. Kitámasztás nélkül le ne mönjön a gödörbe, mert három oldalrul is mög van ásva a föld, könnyen rászakadhat.
Döncő csak úgy futtában szólt vissza olyanformát, hogy nem tartozik a bőre felül senkinek számadással, de aztán csak bement a tanyaudvarra sprajcdeszkát keresni, amivel a szakadós földet ki szokás pöckölni. Jó óráig aztán eszünkbe se jutott, pár száz méternyire tőle végeztük dolgunkat a tóparton. Az emberek berángatták a hosszú árkokat, én meg a napszámkimutatást szerkesztettem össze az ásató-láda tetején nem csekély orcaverejtékezéssel. Még tán most is abba volnék belezavarodva, ha Sándor gazda rám nem kurjongat a tarlóról:
– Gyüjjön mán, nézze, mit tanált a Döncő!
Először Döncőt kellett megtalálni. Guggoló alakja egész beleveszett a háromméteres mélység feketeségébe. Elszörnyedve kiáltottam rá:
– De ember, hát megkeveredett maga? Mi a fenének hozta ide a deszkákat, ha nem sprájcolta ki a falakat? Jön ki mindjárt abbul a gödörbül!
– Nem löhet – feleselt ki a kutyahitű, de csupa jókedv volt a hangja. – Olyan halottat tanáltam, hogy ennek még mekekukája is van a derekán.
Annyit már tudok nyelvünk rejtelmeiből, hogy a mekekuka abba a családba tartozik, amelyikbe a herebere meg a herkentyű. Kiskunul az olyan furcsaságot hívják mekekukának, amiről ésszel élő ember ki nem találhatja, hogy micsoda. Más körülmények közt én is nagyot ugrottam volna a mekekukának, de itt szándékos emberölés számba ment volna az ugrándozás. Hiszen attól kellett félni, hogy egy tüsszentéstől is beszakad a gödör.
– Döncő, ne kísértse az Istent, hanem jöjjön ki, még szépen van, mert mindjárt elviszi az ördög.
– Mindjárt, csak még ezt a másik sarkát is kiszabadítom a mekekukának a körösztcsont alul, ha fene...
Már a fene akcióba léptetésére nem volt ideje. Egy kis por csapódott ki a gödör jobboldali falából, csak annyi, mint egy cigarettaszippantás füstje, tán csak egy cserebogár-kukac nyújtódzott egyet álmában, s mire eljajdítottuk magunkat Sándor gazdával, akkorra már leszakadt a homoklavina olyan három méter hosszúságban. A zuhanás megrázta a földet, leszakadt a baloldali fal is, alig bírtunk odábbugrani, különben mink is a hegyibe hullottunk volna a kiskun Thonuzobának, akinek kihallatszott a nyögése a föld alól:
– Ham-mar... ham-mar... ide... ide...
Alulról már nekem is volt részem földszakadásban, de felülről még nem láttam. Éreztem, ahogy a szemembe hull a homlokomról a hideg verejték, és észrevettem, hogy hiába tátogatom a számat, nem jön ki rajta hang. Helyettem is Sándor gazda ordítozott a tenyerei tölcsérén keresztül.
– Embörööök! Gyeék kendtök hamar, Döncőt betemette a főd!
Még az emberek odarohantak, nekiguggoltam két kézzel kaparni a homokot, mint a kutya. Addig csak biztattam magam, még hangot hallottam a föld alul, de soha még lelkiismeret-furdalást így nem éreztem. A vak macskakölykök jutottak eszembe, akiket gyerekkoromban tavaszonta elástunk a folyókába. Akárhogy rájuk gázoltuk a földet, még másnap is föl-fölhallatszott az életért való sírásuk. Csak negyven esztendővel ezelőtt nem hallottam olyan tisztán, mint most.
– Ham-mar, ham-mar... ham... – egyre vékonyodott a betemetett ember hangja, aztán egészen elhalt. Csak a macskasírásokat hallottam mindenfelől.
– Sándor – kérdeztem fogvacogva –, kibír az ember annyit, mint a macska?
Sándor gazda megvonta a vállát.
– Löhetségös, én még egyiket se próbáltam... Hanem ha élve szabadítsuk ki Döncőt, adok neki egy pohár rizlingöt a nagy ijedtségre.
A kiskunok rohanvást dobogtak föl a tarlóra. Nem mertem tőlük véleményt kérni, de egy kicsit megnyugtatott, hogy Jakab bácsi kiverte a pipát, újra is töltötte. (A szivarok vasárnapokra tevődnek el, hogy a Körben uradzhasson velük az ember.)
– Mely tájon érhette a szakadás?
Megmutattam, de Sándor más helyre mutatott. Jakab bácsi lehasalt a földre, és elordította magát.
– Döncööő! Adj hangot, merre vagy!
Döncő nem adott hangot. Jakab bácsi új rendelést tett.
– Mölyik a legnehezebb két embör? Pétör, Imre! Ugorjatok csak rá!
A kiválasztott két kiskun tehetett együtt vagy másfél mázsát. Ezt a differenciát meg kellett érezni a kutyahitűnek. Meg is érezte.
– Jaj... – szólalt meg a súlytöbblet alatt – itt... itt...
Három perc alatt úgy elkapkodták róla két kézzel azt a tömérdek földet, hogy napszámba három óra alatt nem ásnak annyit.
– Ez mán az ű gallérja! – rikkantotta el magát az egyik legény.
– Fogd hozzá a bűrit is, hogy el ne szakadjon a ruhája – vezényelte Jakab bácsi. – Ne sokat kénlódjatok vele, hanem rántsátok ki tüvestül.
Öten is megmarkolták, s úgy kirántották, hogy még a bocskora se maradt le. Persze nem volt rajta emberi ábrázat, feketéllett, mint a küldött ördög, szeme, orra, füle, szája tele homokkal, de csontja nem törhetett, mert állt egyenesen, mint a pecek.
– Mögijedtél-e, Döncő? – kérdezte a gazda.
Nem tudott szólni, csak a fejit rázta. Szitálta magárul a homokot, mint ázott kutya a vizet.
– No, ilyen a te szöröncséd – nevette el magát Sándor gazda, a pohár rizlingre gondolva, amivel most már több megmarad. – Vezessétök a vályúhoz, és mártsátok mög benne eccör-kéccör a fejit.
Hát persze hogy ilyen az ember. Én se vagyok kivétel. Ahelyett hogy odaszaladtam volna hozzá, és testvér gyanánt megölelgettem volna, bosszús incselkedéssel szóltam utána.
– Látja, maga feljött, de a mekekuka lent maradt.
A kutyahitű visszafordult, krákogott egyet, kitisztította a torkából a homokot, és megszólalt.
– Dehogy maradt. Ehun-e, itt szorongatom a markomban.
Avval szétnyitotta a markát: hát egy kis ezüst övfityegő volt benne, kifliformájú; sörényes lófej mind a két végén, amilyen a Dárius király perzepoliszi palotájának az ormain merészkedett. Most már örömemben rázott ki a hideg.
– No, ez derék dolog volt, Döncő. Ha király volnék, arany érdemkeresztet akasztanék érte a nyakába. De hát, hogy az ördögbe nem hajította el ijedtében, mikor a föld rászakadt.
Hidegvizes vályú se kellett már Döncőnek, emberré tette a jó szó. Egész sor foga kifehérlett nevettében.
– Hát már hogy eresztöttem vóna el? – fordult felém – mikor abba kapaszkodtam mög, hogy el ne vigyön az ördög!
– Hej, kutya gyerök a Döncő! – adott kifejezést a közvéleménynek Jakab bácsi, és a kutyahitű büszkén emelte fel a fejét. Megértette, hogy a becsület helyre van állítva, és a bandában megint ő a vezér.
És telik-múlik az idő, egyszer majd csakugyan nem érünk több tavaszt, se én, se az olvasó, mindnyájan elmegyünk ősöknek, és a varjú se károg utánunk, magát Döncőt is megeszi a fagyökér, mint ahogy a többi nagy hadvezéreket és státusférfiakat megette, de az emlékezete föntmarad, mert a kiskunok még száz esztendő múlva is mondogatni fogják, hogy: mögkapaszkodott, mint Döncő a mekekukába.
Az olvasó pedig most már nemcsak azt tanulta meg, hogy hogyan készül egy új szó, hanem azt is, hogyan születik a közmondás.”
(Szeged környéke)

– Maga az István?...
– Én ám Julis... Nini, hát té hun jársz erre?
– Haza gyüttem a vásárra. Maga is?
– Én is.
Eközben előre nyujtja a fiatal asszony a kezét, ugy, hogy Barácius is lássa a gyürüket, az megfogja az ujja hegyeit és valami különös bizsergés szalad végig mind a kettőjükön. Valami kialudtnak hitt láng lobban föl a lelkükben, ami megvilágitja azt a csöndes estalkonyatot, amikor legutoljára elbucsuztak egymástól. A lányt másnap elvitték a szabadkai határba egy időses, de jómódu özvegy emberhez feleségül. Azóta hat év telt el és még csak hirt se hallottak egymásról. Pedig nagyon vonzódtak valamikor egymás után. De hát hiába. A lány is szegény volt, szép móringot iratott az ember rá, ugy azután tele beszélték a fejét és olyan szép békességgel elszakadtak egymástól, mintha az másként nem is történhetett volna. A móring tudvalevőleg pénz (vagy megfelelő értékü ingatlan), ami mennyiségre nézve a szerint állapitódik meg, aminő a korkülönbség a férfi és a nő között. Tehát vételár. Özvegy embertől, ha sok a gyerek, többet követelnek, ha egy sincs, kevéssel is megelégszik a lány. Öreg legény is móringgal veszi meg az asszonynak valót. Ilyformán a móringnak nagy szerepe van és nagyon sok forditást csinál az akaratok között.
Egy darabig néznek egymásra, azután István kezd a beszédbe:
– Hogy is vagy, Julis?... De régön nem láttalak.
– Bizony rég... Hat éve mult aratás előtt.
– Hogy éltök? – kérdi.
– Köszönöm István, jó.
– Jó?... No, hála Istennek.
– Mög van mindönöm – folytatja némi dicsekvéssel az asszony. – Nem szenvedök semmibe sé hiányt. Előttem van mindön, amit szömöm, szám kiván. Oda gyüvök-mék, ahova akarok.
– Mög is látszik rajtad. Ojan vagy, mint a kinyilt ruzsa.
– Hála lögyön az Istennek, egészségöm is van, aztán mög nem is igen töröm magamat.
– Jó is töszöd. Nem vagy vele kéntelen.
– Hát maguk?
– Münk, – felel huzódozva az ember a levegőbe legyintve – mögvagyunk valahogy...
szögényösen.
– Mit csináljon az embör, ugy él, ahogy löhet.
– Igazad van. Addig nyujtózkodunk, amöddig a takaró ér.
– Hát a Vera?... Mögégyeznek-é?
– Mög ott... Hát... Hogyné!... Tudod, nem mondom, mint a példabeszéd mongya: tál, kanál, csördülés nélkül nem esik, mink is összezördülünk ugyan néha, de azé' mögférünk égymás mellett békességbe. Minek vó'na az a civakodás!...
– Igaza van, – bólogat az asszony – jobb, ha ellöhet az embör nála nélkül.
– Szögény is az embör, aztán mög pörleköggyön is. Nem is érne akkó az élet égy fagombot sé.
– Hát gyerök van-é mán? – tereli át azután a szót a legkényesebb dologra az asszony. Mert ez a legkényesebb kérdés, annak is, akinek van, annak is, akinek nincs. Egyikben a boldogság, másikban a vágyódás érzését költi föl.
– Gyerök!? – mondja büszkén, derüs arccal Barácius – a' van, három, égyforma, mint a nyul, aztán ojanok, mint a vasékök.
Az asszonynak erre megakad a szava, valami nehéz érzés szoritja össze a lelkét. Neki nincs. Pedig oda adná a fél vagyonát, ha csak egy is volna. Az ember is elhallgat. Néznek egymásra. István a külsőn nyilvánuló jómódot bámulja, az asszonynak pedig a csomagon akad meg a tekintete, amiből egy gyerekre való kabátujj lóg ki. Később lenéz a földre Barácius, a botjával a kövek közül kierőlködő füszálakat birizgálja és ugy szólal meg némi tartózkodással:
– Hát aztán Julis, mond mög mán igaz lelködre, jobb-é igy, mint amugy lött vóna.
A menyecske lesüti a szemét és pirulva mondja:
– Tuggya Isten.
– No csak mégis.
– Hát nem mondom, igy is jó, de amugy ugy löhet...
– Rosszabb lött vóna ugy-é, – vág a szavaiba István.
– Nem a'... Mér' lött vóna rosszabb?
– Mer' nem lönne mög ez a módod é.
– Módom... igaz, az nem lönne mög – feleli lassan, elgondolkozva az asszony, – de möglönne
más.
– Micsoda?
– Ami hibádzik.
– Ugyan mi?
– Mi? – feleli elakadva a szóban Julis – nem tudom én.
– Mondjad no, – biztatja az ember.
– Tuggya István, a jószág sé tud ugy mönni, ha nem a párjával fogják járomba. Éccör az égyik, máskó a másik huz szögre.
– No, no! – veti közbe Barácius István, szórakozottan rágva a pipaszárat, mivelhogy rosszul esik ezt most hallani, mert hiába tagadná, nem igaz az, hogy egészen kivetette szivéből ezt az asszonyt.
– Lássa, – panaszolja tovább a menyecske – a fiatal szöm is, mög az öreg szöm is másképen lát mindönt. Ami ennek szép, amannak csunya.
– Mer' kiöregödött belüle, – véli pártfogólag Barácius.
– Aztán mög látja István, benne vagyok a vagyomba, jó dó'gom is van, sémmire sémmi gondom nincs, de mi haszna, ha fiatalon mög köll öregödnöm. Az uram mán csak nem fiatalodhat én hozzám, neköm köll ü hozzá vénülnöm.
– Igaz, nagyon igazad van Julis, de hát...
– E' mán igy van, azt akarja mondani, ugy-e?
– Azt; mer' ezön mán ugy sé segithetsz.
– Nem... nem segithetök: jó is van ugy, ahogy van.
– Jó, ha jónak muszáj lönni! Én is csak a' mondó vagyok.
Szólnak még egy-két szót a régi dolgokról, azután az érzésüket is meg-meglopkodják egy-két szóval, végre kezet nyujt az asszony.
– El is mék István, mer' majd mögsokalja a gazda.
– Ugy, ugy, ereggy, – küldi Barácius is – nehogy baj lögyön.
Megszoritják egymás kezét, kissé jobban, mint közönségesen, azután elköszönnek:
– Isten álgyon mög, Julis.
– Magát is, István.
Az asszonyon suhog a selyem, amint kevélyen lépked a kövön, az ember pedig kopogva halad a nagy csizmákkal. Vissza se néznek egymásra. Pedig szeretnének; de hát minek keverjék egymást gyanuba. A szerelmesek szoktak csak visszatekintgetni.
Most már előrehaladt az idő, ez okból nem tartja helyesnek István, hogy hazafelé vegye az utját … Elébe vetődik egy alacsony, fehérfalu, nádereszes viskó, ahonnan egy szép fiatal asszony és három kerekfejü gyerek mosolyog rá...

(Szöged környéke 1899)

Szögedi dialektusban íródott 1899-ben:  (részlet)
„Belép a kocsmaszobába az öreg, így szól mérgesen:
– No!
János meglepetve tekint rá a szerfölött sok üveg mögül, ezután nagyot kiált:
– Gyék kend ide, édösapám!
Az öreg haragosan ül le. János borral kínálja. A bor jó, nem lehet tagadni.
– De várjék kend csak – biztatja János –, majd összevágom egy kis szoldával.
Szódával még különb. Nagyon jó vágása van neki. Hejnye, hejnye. No. Csakugyan. A szél hordja el a haját. Miféle dolgok történnek.
– Hát... – kezd a beszédbe az öreg.
– Hát – vág a szóba János, nagyot ütve jobb kezével a levegőre –, tudom én, ne is mondja kend... Mind ilyen az... kenddel is így csinált a felesége fiatalabb korába. Le akarják töretni az embört! Kenddel is csak ezt csinálta az asszony. De okos embör vót kend is, mert kend se hagyta magát.
– Én? – szól az öreg. – Hát mán hogy hagytam vóna? Én sohase hagytam, akármit csinált is. Mert nem ű parancsol.
– Persze hogy nem ű – hagyja rá János jóakaró biztatással. – Az természeti dolog. Ne is engedjön kend neki sohase.
– Nem is... – mondja amaz, s önt a poharakba.
– Maga magának minek önt kend? – kérdezi János.
– Már mér nem öntenék?
– Hát hiába önti kend tele a poharat, csak kiissza kend.
Így évődnek délig, azután estig.”

Egy kis zsúpfedeles házban laktunk, amelyik a kertek tetejében feküdt, a Hargita felőli részen. Mivel napfényes őszi idő volt, még az ablakot is kinyitottam, hogy azon a friss levegő jöhessen béfelé bátran. Aztán a ház közepébe gyűjtöttem a törökbúzacsöveket egy rakásba, melléje egy üres vékát helyeztem a földre, s magam egy rostával béültem ügyesen a kettő közé: a rostát vettem az ölömbe, s dologhoz láttam. Volt egy jóféle nagy lombos kutyánk, akit Hegyesnek hívtak, s volt egy hóka macskánk is, amelyiket ugyanvalóst erősen szerettem. A kutya lefeküdt velem szembe a földre, s egész idő alatt onnét nézte csodálkozó szemekkel, hogy milyen ügyesen morzsolom belé a rostába a törökbúzát. Később a macska is hozzánk pártolt, mégpedig olyanformán, hogy feljött a jobbik vállamra, ahonnét váltakozva hol macskanótát húzott a fülembe, hol pedig az arcáját mosta.
Hamar és jól telt az idő ebben a munkában, s a társaságban. Amikor a nap már-már a földig húzta volna bé az eget, mint valami nagy-nagy piros alma, egyszerre mozgást hallottam odakünn. Egy percre abbahagytam a dolgot, s a csendben úgy tetszett, mintha valaki jött volna felfelé a négy kőgarádicson. De mire ezt kigondoltam volna, a jövés már az ereszbe is érkezett. Egy hopp, s hát a macska leszökött a vállamról, de abban a pillanatban az ajtó is nyílani kezdett. Erre Hegyes is vakkantott egyet, de mindjárt láttam, hogy elsiette a dolgot, mert édesapám lépett bé az ajtón.
– Dugd bé, Hegyes! – intettem le a kutyát. – Nem látod, hogy az édesapám?
Nem hozott apám egyebet, csak az üres borztarisnyát a nyakában, s jobb kezében azt a nagy fejű botot, amelyikkel örökké járni szokott volt, s amelyik hosszúságban nemcsak verte őt, hanem még szagot is árasztott, mintha zsírtermő fáról vágta volna. Nem szólott apám semmit, hanem a tarisnyát felakasztotta a szegre, a nagy dögverő botot pedig odatámasztotta az ajtó mögé. Egyazon ültömben én is tovább dolgoztam, hadd lássa igyekezetemet, s legyen jókedvvel, ha már hazajött.
–Hát van-é sok bükkmakk az erdőn? – kérdeztem.
– Ott van elég – felelte.
– Hát disznyó hozzá?
– Azok mind itthon laknak a faluban – mondta apám; s odaállott mellém, és álltából nézni kezdte, hogy miképpen is fejtem a törökbúzát. Láttam, hogy nincs valami erős jókedvében, s ezért még ügyesebben kezdtem egy nagy csövön jártatni a kezemet, de feltettem magamban, hogy biza én sem szökdösöm az örömtől, hanem tartom magam, ahogy az egy munkásemberhez talál.
–Hát hogy fejlik a törökbúza? – kérdezte ismét.
– Ez jól, ha jól fejti valaki – feleltem én is.
Erre is csak tovább nézte az én munkámat, amiből én már tudtam, hogy hibát keres.
– Hát te nem fejted valami jól – szólalt is meg.
No, erre felnéztem reá, s mosolyoghattam is egy kicsit.
– Ezt dicséretképpen mondá-e? – kérdeztem.
– Nem éppen.
– Kár pedig, mert a fiú úgy fejti pontosan, ahogy az atyától tanulta.
Erre a válaszra letette apám a sapkáját is, mert nagy báránybőr sapkája volt neki, amolyan tornyosan felálló, s azt lehetőség szerint örökké a fején tartotta.
– Erősen sokat tudsz, pedig milyen kicsi vagy! – mondta.
– Én kicsi, mert ülök.
– Lám, állj fel!
Felálltam, a mellemet kivetettem, s így szóltam:
– No, most nézzen meg!
Apám odaszállatván reám egy pillantást, már tovább nem marconáskodott, hanem elnevette magát. Engem azonban félrevezetni nem lehetett, mert tudtam, hogy csak azért nevet, mivel kicsinek lát. Az igaz lehet, hogy kicsi voltam, de hát időben is csak ahhoz mérve állottam, hiszen a tizenötödik esztendőt csak azelőtt kilenc nappal tőtöttem volt bé. Ellenben apám az ötvenet elrúgta volt már, s mégis csak valami három ujjal lehetett magosabb, mint én.
– No, csakugyan nőttél, amióta nem jártam haza – ismerte mégis el.
– Mennyit?
– Kilenc napot.
Mindjárt kitaláltam, hogy a kilenc napot azért mondja, mert éppen annyi ideje nem láttuk egymást.
– Édesapám sem nőtt egy nap alatt kettőt – feleltem neki.
– Én sem, az igaz – mondta, s majd gyengén panaszló hangon hozzátette: – De azért, amikor én a te korodbeli gyermek voltam, s apám hazajött valahonnét messziről, örökké megkérdeztem tőle, hogy nem ehetnék-e vagy nem ihatnék-e valamit.
Éreztem, hogy ez most helytálló és pirító beszéd volt; s körül is néztem a házban, hogy nem lehetne-e valamit hamarjában megenni. De bizony csak a szegénység volt mindenütt, s egyéb nem. Nyeltem egyet, s így szóltam:
Mindjárt pityókát főzünk, s eszünk.
(Hargita, 1920.)

AKIMOTO BLOGGERINA ÍRÁSA:
2008. 04. 04.

A kórteremben nyolcvan évesnél fiatalabb néni egy sincs. Kettőt látogatnak közülük, a többiek csak a nővérek gondoskodására számíthatnak. A magányába kapaszkodó Kormányos néni naponta ezerszer kiáltja: „Hogy mér köll ezt neköm végigélni, mikor vösz mán el a Jóisten!”.
Egyik délután harsány férfihang válaszol a mama panaszkodására. „Várjon még avvaa, huva siet annyira?” A nagy darab sofőr külsejű ember letelepszik a néni ágya mellé, miközben jó tanácsokat oszt, egyen sokat, majd megerősödik, ahogy itt a haldoklókat bíztatni szokás. Aztán belevág, amiért jött: „Emlékszöl-é, hogy hívták a dédapádat?” „Hát persze, Csamangó János.” „Hát a dédanyádat, az ű feleségit?” „ Az mög vót a Fekete Anna.” „Melyik tanyába laktak?” „ Vót három akácfa egymás mellett, azon túl. Most is ott van a tanya, de már nem mi lakunk benne.” „Azt tudom. Mi vót a tanya száma?” „Tán kétszáz valahány.” „Az nem lehet, mert arrafelé már négyszázzal kezdődnek a számok.”* „Én úgy emlékszök, hogy kétszáz, tán hetvenöt” – mondja Kormányos néni, és visszarévedve meséli, hogy ő is abban a tanyában született, onnan jártak be Balástyára boltba meg templomba… Télen szánt fogtak a lovak mögé és még csöngőt is kötöttek a nyakukba, mert a síma havon nagyon csendben siklott az alkalmi jármű. Szalmával bélelték ki a szán alját, terítettek rá pokrócot, kék kockás cihába húzták a dunnát meg a nagypárnát, bebugyolálták a „mindönórás” fiatalasszonyt, meg ne fázzon az úton Szegedig… Kormányos néni görcsös ujjával rámutat a fiára: „Té is abba a tanyába születté!” A férfi fölhorkan, hogy az anyakönyvben Szeged van föltüntetve. „Hát azér” – tér vissza a jelenbe a mama –, „mer Felsőközpont Szegedhez tartozott, azér írták úgy.” „Na de a tanya száma mi vót pontosan?” „Kétszáz valahány…” „Na evve nem sokra mögyök” – mondja bosszúsan a férfi és kilép a kórterem ajtaján.

----------
*Jegyzet: „A tanya száma azért nem egyezik anya és fia emlékezetében, mert a Szeged külterületén álló tanyákat többször átszámozták, utóljára 1951. táján. Ennek praktikus oka volt.”

I.
Idő: hetivásáros nap, alkonyat felé; színhely: vízparti kocsma, még gerendás, de már villanylámpásos. Vendég igen gyéren, három asztalnál négyen. Az egyiknél valami úrféle andalog, adóvégrehajtó, nótaáruló vagy valami ilyesmi lehet, mert bőrszivart szív szopókából. Ezt nem kell tekintetbe venni, mert aki úr, az menjen az urak kocsmájába, a tükörablakos nagy szálába, oszt lógassa ott a lábát a bársonykanapéról, ne üljön ide hivalkodni a szegény emberek közé.
A másik asztalnál már idevaló, rendes ember felejtkezik, Sahin Ugró Gergő, aki Ötömös-szélbül következett be a városba, eladott egy tehénkét borjastól, kapott is háromszáz koronát, de igen kimelegedett az alkuban, ugyan nem is az alkuban, mert az nem tartott soká, hanem a zsidó mindenáron arannyal akart fizetni, Gergő meg azt nem akarta vállalni, mert lelkére kötötte az asszony, hogy csak rendes pénzt fogadjon el - hát igen, kiabálni kellett a Jakabra, és most utána kell ereszteni a nagy méregnek félliter békítőt.
A harmadik asztalnál Francia Nagy Antal koccintgat a komájával, bizonyos nevezetű Papdi Sós Jánossal. Mást nem is mondanak, mikor összeütik a poharat, csak annyit, hogy "... sten", "... sten" – amiből látnivaló, hogy ezek is igen itthon vannak a vízparti kocsmában. Mikor pedig nem koccintanak, akkor néznek kifelé az ablakon, amerre a napot lehet sejdíteni az alkonyati vörösségben, s éppen ezen kezdődött az osztozás. Mert Sahin Ugró Gergő is odabámult a napra, noha a nagy báránybőrsapkában nem nagyon formázta a napraforgó-virágot, de nem érte be a bámulással, hanem meg is szólalt. Azt mondta:
– Lemén a nap a tengörbe.
Ez ugyan úgy volt mondva, hogy senkinek se volt mondva, de azért akárki meghallhatta. Francia Nagy Antal meg is hallotta, és odasúgta Papdi Sós komának, hogy tökéletlen embör löhet az, aki még azt se tudja, hogy a nap nem a tengörbe mén le, hanem átmén az Emerikába. Ezt Antal csak félhangon mondta, de a koma egész fönthangon nyilatkozott:
– Nincs még benyőlve a feje lágya.
Gergő nem azért ötömösi magyar, hogy az ilyesmit szó nélkül hagyja, ennélfogva kiveszi a pipát a foga közül, és megkocogtatja vele az asztalt:
– Aszondja kend, hogy nincs benyőlve a fejem lágya? Szeretném tudni, melyikünké keményebb.
Antal lejjebb nyomja a fejibe a sapkát, és a szeme sarkával odavág a komának. Ez annyit tesz, hogy "koma, ne hagyja kend magát", és a koma valóban nem hagyja magát.
– Nem tudom, kit tisztőjjek kendben, de mán mögengedjön, az én fejem mégis erősebb a kendénél.
– Nono – mondja Gergő, és kiugrik a szoba közepére. – Tögyünk próbát, üssünk kosfejet.
Papdi Sós koma szintén fölegyenesedik, és megbátorítja magát egy nyelet borral.
– No, gyék kend!
Azzal összemennek. Gergő előregörbült testtel szalad a komának, s a két turáni koponya összekoppan.
– Röcsög-e? – kérdezi az ötömösi ember.
– Nem röcsög.
Megint összemennek, és most a koma kérdezi:
– Röcsög-e, ötömösi embör?
– Nem röcsög.
Harmadszorra aztán recsegett. Most Gergő érdeklődött, mint soros, de a koma nem felelt – csak odabotorkált az asztalához.
– Fáj-e? – kérdezte részvéttel Antal.
A koma szisszentett egyet, de nem szólt, csak a fejét simogatta. Aztán beöntött egy pohár bort, fújt egyet, és odafordult Antalhoz:
– Hogy van az, hogy az egyik embör feje keményebb, mint a másiké?
– Hát úgy, hogy az egyik ember feje jobban teli van, mint a másiké – magyarázta Antal. – Úgy, mint a hordó, tudja kend, azt is nehezebb összetörni, ha teli van, mint ha üres.
A koma kipucolta a pipaszárat, kikaparta a pipát, megtömte, rá is gyújtott, s még mindig csak a fejét tapogatta. Egyszer aztán kivágta a szót:
– No, úgy vöszöm észre, akkor az én fejemben ügön kevés löhet, mert ügön fáj.
Azzal tisztelgett a poharával az ötömösi ember felé, ahogy Roland a kardjával tisztelgett Ganelon lovagnak a roncevalles-i csata után: –...csértessék!
Így osztoztak mifelénk a magyarok – 1913-ban.
(Szeged környéke)

Kedvelem a nyelvjárásokat.
Hogy miért?
Mert volt alkalmam megtapasztalni őket vidéki előfordulásaim során, és úgy találtam, hogy a korrekt, de a leírt betűk hangzását erősen követő budapesti kiejtés hozzájuk képest egyszerűsítő és kevéssé változatos.
Azután a különféle tájnyelvek, tájszólások, nyelvjárások, dialektusok (hogy idevarázsoljam valamennyi szinonimát) helyben meghonosodott kifejezésekkel, nyelvi fordulatokkal is gazdagítják állandóan változásban lévő, élő anyanyelvünket.
A tájnyelvek anyanyelvünket sokszerűen teszik fűszeressé, ízesebbé.
Azt gondolom, ennyi elég is ahhoz, hogy egy – talán sose volt – vállalkozásba fogjak. Amikor e témán gondolkoztam, kaptam olyan ellenvetést, hogy a szavak nem képesek visszaadni a kiejtés finomságait, a mondandók hanglejtését.
Nem vitatom: igaz.
De vajon a népdalgyűjtők lekottázott dallamai, leírt szövegei képesek voltak-e minden finomságot, minden rezdülést felölelni?
Egyértelműen nem.
A magyar gyűjtők mégis összegyűjtötték a világ leggazdagabb népdalkincsét, több százezer(!) dallamot, szöveget.
Ki merné állítani, hogy ezek a drágakövek csiszolatlanok, így értéktelenek?
Szónoki kérdésemre egyértelmű a válasz: Senki.
Ez bátorít arra, hogy belevágjak egy véget nem érő kalandba, melynek során a különféle élő és volt tájnyelveken írt rövidebb-hosszabb interjúkat, novellákat, kisebb terjedelmű, írók által megszövegezett és kortársaink által megalkotott írásokat e helyütt közzétegyek.
Még néhány megjegyzés.
Mivel számomra az élő tájnyelv gyönyörűség a maga valójában, szeretném, ha minden olvasóban is pozitív élményt ébresztene. Ezért nem engedek nyilvánosságot a szitkozódásokat, káromkodásokat, a helyi emberek nyelvét, életmódját becsmérelő anyagoknak.
Nyelvünk gazdagságából álló csokorrá kellene válnia ennek a blognak, mely bemutatja észjárásunkat, humorunkat, életmódunkat, tájaink szépségét, kifejezőkészségünk gazdagságát, az élőbeszéd ízeit, stb.
Az egyes anyagok szerkezete:
Szerző
cím
szöveg
település, amelynek stílusában ír
dátum.
Magamnak kitartást kívánok, a szerzőknek fantáziadús munkát, az olvasóknak egészséges szippantásokat nyelvünk erejéből, formájából, szépségeiből, fordulataiból.
Kérem, hogy ne bírálják, hanem szeressék az olvasnivalókat.
Halandzsázók kerüljenek!
Budapest, 2011.